Steinway Artist elismerésben részesült Fülei Balázs zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kamarazene Tanszékének vezetője. A rangos cím elnyeréséhez vezető útról, a Steinway zongoráiról, és az elmúlt félév tanulságairól beszélgettünk vele.
A Steinway Artist cím elnyeréséhez több feltételnek kellett megfelelnie. Mit vizsgált pontosan a zsűri?
Gerrit Glaner, a Steinway Concerts & Artist részlegének igazgatója, már 2008-ban, a sydney-i verseny után felajánlotta a lehetőséget, hogy jelentkezzek erre a címre, amelyet azonban csak olyan zongorista birtokolhat, akinek van saját Steinway zongorája. Bő tíz éve még a lakhatás és a családalapítás kérdései voltak nálam prioritásban, ezért akkor elképzelhetetlen volt ebbe energiát fektetni. Idén azonban megláttam egy ragyogó Steinway-t egy üzletben Budapesten, miközben egy barátomnak kerestünk jó pianínót. És ez jel volt, azaz, nem szalaszthattam el, hiszen mindig lesz más, amire áldozni kell majd. Különben is szeretem a nagy kihívásokat. Egy jó hangszer, amin érdemi munkát lehet végezni, szinte megváltoztatja az ember művészi identitását. Attól a naptól kezdve, hogy Steinway-en gyakorolok, más zongorista lettem. Ezután vettem fel újra a kapcsolatot a bizottsággal, amelynek tagjai egész életpályámat átvizsgálták a benyújtott pályázatom alapján: fellépéseimet, felvételeimet, azt, hogy hol, milyen hangszeren játszottam, hol tanítok, illetve milyen mesterkurzusokat tartottam. A benyújtott portfólióhoz természetesen linkeket, videókat is kellett küldeni, mindezeket összevetve a zsűri fél év után ítélte meg nekem az elismerést.
A Steinway Artist cím egy különleges családhoz tartozást jelent nekem. A világ élvonalába tartozó zongoraművészek, mint Daniel Barenboim vagy Martha Argerich szerepelnek a Steinway Artist listáján, megtiszteltetés velük osztozni az elismerésben. Ahogy a Steinway Artist honlapján is olvasható: „Without them, a Steinway piano is silent. But together, artist and piano create music”, vagyis a művész nélkül a Steinway zongora is néma, muzsika csak a művésszel együtt jön létre.
A presztízsen kívül milyen előnyre tehet szert a Steinway Artist cím birtokosa?
Támogatással jutalmaznak: ha például egy koncerten nincs megfelelő szakember, küldenek kifejezetten Steinway zongorára specializált technikust, adott esetben egy fellépéshez hangszert biztosítanak. Számomra komoly érték, hogy egy olyan művészközösséghez tartozhatok, amelyben a legnagyobbak, a minőség elkötelezett hívei vannak jelen.
Kiket sorol a fent említett legnagyobbak közé?
Sosem hallgattam mániákusan senkit, nem kötődöm jobban egyik zongoristához, mint a másikhoz. Az előadóknál mindig is jobban érdekeltek a művek, a folyamat, ahogy a néma hangjegyek megszólalnak. A Steinway Artist művészek inkább hozzáállásukban, lelkületükben példaképeim.
A Steinway a zongoragyártók Rolls Royce-a, már a név hallatán is a garantált minőség jut eszünkbe. Mit gondol, mi a Steinway titka?
Zongoránál kevésbé domináns az eszmei érték, mint például a vonósoknál, ahol halmozottan számít, ki játszott rajta, mikor készült a hangszer, és ezzel arányosan nő az ára is. Egy zongora a gyártása pillanatában éri a legtöbbet, ezután már csökken az értéke. A zongoragyártók fő célja, hogy olyan sorozatot adjanak hangszereikből, amelyek között igen kicsi a minőségi különbség: a művész arra számít, hogy ha egy Steinway-en játszik, pontosan tudja, mit várhat, mert biztos a minősége. Más készítőknél ez a szórás nagyobb, ilyen hangszerek esetében olykor kompenzálnom kell a játékomban – plusz energiáimat felhasználva – azért, hogy elhitessem a közönséggel: ez egy jó zongora. Az ideális hangszerrel nem kell semmit megjátszanom, mást mutatnom, hanem elereszthetem a fantáziám, s a zongora leköveti az ötleteimet. A Steinway hangszerekkel ez legtöbbször így van, nem okoznak csalódást, minden műfaj előadására alkalmasak.
Meséljen a saját modelljéről!
A hangszerem kifejezetten markos, izmos karakterű, ugyanakkor rendkívül széles dinamikai árnyalatot felmutató zongora. Manapság az új zongorák szinte leheletre megszólalnak, nem kell határozott impulzust kifejteni a megszólaltatásukhoz. A Steinway-ekhez viszont férfiasan határozott elképzelés kell, a szép hang nem adja ingyen magát, meg kell dolgoznom érte.
Előadóművészként különösen nehéz időszak ez a mostani, oktatóként sem igazán könnyebb. A Kamarazene Tanszék vezetőjeként hatalmas kihívással nézett szembe márciusban, amikor az egyetem pár nap alatt állt át az online oktatásra.
Az első pillanattól fogva arra törekedtem, hogy hozzuk ki a helyzetből a lehető legjobbat. Úgy érzem, hogy kollégáimmal dinamikusan tudtunk váltani. A kamarazene köztudottan nem az a műfaj, amit otthon, társak nélkül lehet játszani, ezért olyan feladatokat találtunk ki, amelyek kapcsolódnak a kamarazenéhez, és fejlesztik a növendékeket. Elsősorban az a gondolat vezérelt minket, hogy se a hallgatók, se mi ne éljük meg elúszott félévnek ezeket a hónapokat. Bár az élő műhelymunkát lehetetlen volt pótolni, három otthoni feladatot kínáltunk a diákoknak: egyéni hangszeres felvételeket küldhettek, amelyeket aztán átbeszéltünk online konzultáción; hallgatóra szabva választottunk ki nekik olvasmányokat, volt, akinek zenei tárgyú szépirodalmat, másnak technikai tudást segítő könyveket adtunk. Továbbá lehetőséget teremtettük zenei kritikák megfogalmazására, remek dolgozatok születtek a leszűrt tapasztalatokból! Hasznos felismerés volt, hogy felfedeztem a videófelvétellel készített órákban rejlő perspektívákat: ha élőben játszik el valamit a diák, akkor a valóság elszáll, egy múltbeli előadásra tudok visszautalni, de az a pillanat már elmúlt. Ezzel szemben, ha felvételt küldenek, másodpercre pontosan meg tudom mutatni a valóságot. Rengeteg időt spóroltunk meg azáltal, hogy a jelenről beszéltünk, és hamarabb meg is értették diákjaink a hozzájuk intézett tanácsokat, szakmai útmutatásokat.
A távolságtartás közepette hogyan dolgozik most?
Tanártársaimmal együtt szerveztünk online találkozókat diákjainknak, mert éreztük, hogy szükségük van a bíztatásunkra. Rendszeres skype értekezleteket szervezünk, amelyek mindig hasznos konzultációk. A Kamarazene Tanszék oktatói széles korosztályt fednek le: kilencven év körül jár a legidősebb, harminc múlt a legfiatalabb. Megható volt látni és hallani, ahogy Rolla János tanár úrtól kezdve Botvay tanár úron át, mindenki megosztotta tapasztalatait, kreatív ötleteit ebben a válságos helyzetben.
Az előző félév tapasztalataira építve úgy vélem, azt kell tenni, amit a ma mond: a kamarazene oktatás kifejezetten műhelymunka, minden az aktuális pillanatban történik, hisszük, hogy végigvihetjük ezt a félévet, helyt fogunk állni. A felállás képessége elengedhetetlen a mi szakmánkban. El szabad keseredni egy rövid időre, de aztán fel kell tudnunk állni, ez a kulcs. Akár egy koncerten, ha elrontom az első oldalon, akkor is tudnom kell lapozni, és lehet belőle egy igazán jó koncert. Aki feláll, annak nagyobb sikere van a közönségnél, mint aki csont nélkül hozza az elvárhatót.
